Hát eljött ez is.

Sziasztok, welcome on board.

Némi magyarázattal kezdem, hogy a blog szikár bemutatkozó mondatait (itt jobbra) mindenki úgy értse, ahogy én gondolom. Kezdjük mindjárt a poszt címével:

A Mérleg jegyében

Itt most kivételesen nem a súlyomról van szó, hanem mindarról a töprengésről, hezitálásról, ami egyébként is jellemző a Mérleg jegyében születettekre, rám meg különösen. Az ördög ügyvédje is szeretek lenni, meg általában is igyekszem a dolgokat több oldalról, akár a kívülálló szemével is vizsgálgatni.

Elhagyom az országot - magántörténet. Érdekelhet ez bárkit?
Valamikor szerettem írni - vajon még tudok-e?
Van véleményem, néha meglepően sarkos - nem fogom-e akaratlanul is magamra haragítani az olvasót, aki esetleg ismerhet is?
Van privát szférám - nem adom-e ki magam túlságosan?

"Agyamban kopasz cenzor ül
minden szavamra ezer fül
valaki helyettem gondolkodik
valaki helyettem távozik"

Ha kigondoltad, ne mondd ki.
Ha kimondtad, ne írd le.
Ha leírtad, ne írd alá.
Ha aláírtad, ne csodálkozz. ;-)

Mérlegelés ide vagy oda, most már belekezdek, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Egy XXI. századi disszidens kalandjai

Tulajdonképpen egyszer már készültem erre. Egyetemista voltam, amikor először megfogalmazódott bennem a gondolat: külföldön kéne dolgozni. Az angol rendben van, szakmám már majdnem van, tulajdonom (ami röghöz kötne) nincs, fiatal és fitt vagyok, van bennem kalandvágy. A 80-as évek közepén jártunk, még bőven az "átkos"-ban, amikor ezt még disszidálásnak hívták, és bűncselekménynek minősült (volna). Nem emiatt, de végülis ebből akkor nem lett semmi.

Azóta eltelt 25 év, de az angol még mindig rendben van, szakmám is már majdnem van ;-), tulajdonom (bár közben volt, de már megint) nincs, (fiatal és fitt) középkorú és tapasztalt vagyok, és (van) nincs bennem kalandvágy.

Az EU polgáraként jogom van legálisan külföldön élni és munkát vállalni. Akkor miért érzem magam mégis disszidensnek?

Azért, mert hiába az EU, hiába Schengen, Magyarországot még mindig nem látom európainak.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert családom, barátaim és eddigi munkahelyeim egyfajta burokként vettek körül az élet legnagyobb részében, de amikor ebből a burokból ki kell lépnem, máris beleütközöm a magyar rögvalóságba. Valahogy mi magyarok mindent másképpen csinálunk, mindenkinél okosabbak/ügyesebbek vagyunk, és mindent jobban tudunk. Ha van egyenes út, akkor mi biztosan kerülővel megyünk. Ha van jól működő szabály, akkor megkeressük a kiskaput. Tutibiztos, hogy a havernak van egy rokona, aki majd elintézi okosba'. Igaz hogy nem vállal érte garanciát, és ha gáz van, eltűnik mint szürke szamár a ködben, de nem kéri el az áfát (így aztán be sem fizeti). Nem akarunk vizitdíjat, de toljuk zsebbe a paraszolvenciát. Nincs reális fedezetünk még a normális életre sem, mégis hitelből költünk és hencegünk kocsival, házzal, plazmatévével, házimozival, utazással. Vitakultúra? A másik ember tisztelete?? Közlekedési morál??? És már nem azt mondjuk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, hanem hogy dögöljön meg a szomszéd. Távol álljon tőlem, hogy itt most hosszas kocsmai eszmefuttatásba kezdjek, de aki egy kicsit is hozzám hasonlóan gondolkodik, van szeme a látásra és füle a hallásra, az tudja, miről beszélek.

Sokan féltenek és figyelmeztetnek, hogy másutt sem kolbászból van a kerítés. Nekik ezúton is köszönöm az aggódást és törődést, de egyrészt ezt magam is tudom, mert nem ma jöttem le a falvédőről, másrészt nem is szeretem a kolbászt (dehogynem, de ez nem egy gasztro-blog). A döntés mögött alapvetően és elsősorban nem anyagi megfontolások állnak. Az, amit magamban és családomban jónak, szépnek, fontosnak tartok, itthon nemigen számít értéknek, és nem elégséges a talpon maradáshoz. Valamiért úgy érzem, van egy tábla a homlokomon, amire ki van írva: "Naív vagyok, használj ki!" Én pedig szép lassan belefáradtam abba, hogy mindig kreatívnak kell lennem, a túlélésre kell játszanom, és végig kell gondolnom, hogy most éppen hol vagyok átverve. Ha mindenki szembe jön, akkor lehetséges, hogy nekem kell változtatnom - de legalábbis kitérnem.

Kitántorgás? Menekülés? Céltudatosság?
All in one - vagy all in?

Igen, all in one, mindez egyben. Kitántorgás, nagyjából úgy, ahogy a '29-33-as válság alatt/után másfélmillióan. Menekülés, mert nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ne vegyem észre, amikor már túl késő. Céltudatosság, mert így a gyerekeim talán nyitott, többnyelvű, magabiztos és öntudatos (akár mondhatnám: európai) polgárok lehetnek - legalábbis ehhez szeretnék nekik esélyt és indíttatást adni.

És persze all in, hiszen most minden zsetont betolok ebbe a játékba és felteszem erre a lapra: múltat, gyökereket, eredményeket, kapcsolatokat csakúgy, mint hitet, kitartást, bizakodást. Majd a mérleg megmutatja, melyik serpenyőben mi marad, és van-e, lehet-e egyensúly.

Hát gyomorgörcs van-e bennem mégis? Már hogy a bánatba' ne lenne... végülis 48 év: "nem térkép e táj", "ha én rózsa volnék", "lakást építs, ne gátat", "hajrá Egér", "tetszettek volna forradalmat csinálni", ... itt visszhangzik és kavarog minden bennem, ahogy majd néhány nap múlva a ferihegyi csarnokban fog visszhangzani: "Utolsó hívás: amsterdami utasainkat kérjük, fáradjanak a kijárathoz".

Biztos, hogy nem lesz könnyű, és biztosan lesznek magányos óráim, amikor további kérdéseket fogok feltenni magamnak, és fogalmam sincs, lesznek-e jó válaszok.

Mindenesetre én most elindulok.

<---------->

A végén még egy kérés, melyet személyes ismerőseimhez intézek. Tudom hogy egyébként is betartanátok, de ha valóban ismertek, tudjátok hogy elég paranoiás vagyok ahhoz, hogy meg is fogalmazzam:

Kedves olvasó!

Ha megtisztelsz azzal, hogy kommentet/véleményt írsz, kérlek azzal is tisztelj meg, hogy itt nem közölsz egyértelmű azonosításra alkalmas adatot, személyes információt, céget, nevet, címet. A Facebookon úgyis jelzem az új posztokat, na oda jöhet hideg-meleg :-)