Jól kiépített autópályán haladunk, a tengertől merőlegesen a kontinens belseje felé. Először síkság, ipari zóna, aztán a reptér következik, majd kisebb városok és nagyobb mezőgazdasági területek mellett megyünk el, végül egy magasabb dombsághoz érünk. Délen vagyunk, meleg van, és kevés a csapadék. A föld vörösessárga színe dominál, ami már önmagában sivatagos érzetet kelt. A ritkás növényzet inkább szárazságtűrő cserjékből áll, az olajfák nem nőnek az égig, és bár datolyapálmából sok van, azért az mégis inkább csak magas mint zöld. Ahol erdő van, az sem sűrű, hanem inkább ligetes, szavannás, és nem természetes, hanem telepített. Idegenvezetőnk büszkén mondja, hogy a világ más országaival ellentétben Izraelben évről évre nő az erdőterület nagysága – láthatóan nem könnyű feladattal birkóznak.
A dombok közé szurdokszerűen vájták be az autópályát. Itt keskenyebb is, kétoldalt meredek sziklafalak határolják, és egyszercsak középen, az elválasztó sávban zöldre festett autóroncsokat látunk, viszonylagos összevisszaságban. Kísérőnk meséli: a függetlenségi harcok során ezeket az autókat a sziklák tetejéről lőtték ki, és később itt hagyták őket mementónak. Khm.
Ahogy közelítünk Jeruzsálem felé, már messziről feltűnik az az egyhangúnak is mondható sárgás árnyalat, ami szinte kivétel nélkül minden épületre jellemző: a modern, magas irodaházakra és középületekre csakúgy, mint a kisebb lakóingatlanokra. Megtudjuk, hogy Tel Avivval ellentétben itt kifejezetten figyelnek az egységes városképre: előírás, hogy minden újonnan épített házat ezzel a fakó kővel kell burkolni. Sajátságos, kissé sápadt, mindenképp délies, leginkább szaharai hatást kelt, szinte várom, hogy felbukkanjon egy tevekaraván. Aztán amikor pár percre megállunk a Scopus-hegyen, hogy rápihenjünk a várható négyórás gyaloglásra, megértem azt is, hogy milyen jól belesimul a város a tájba. Eddig még csak-csak voltak fák, bokrok, ligetek, innen azonban a Holt-tenger és Jordánia felé már tényleg csak kopár dombokat, sziklákat látni. Holdbéli táj, homokszínű város.
Megérkezünk az Olajfák hegyére. Pazar a kilátás a város szívére, a Templomra, a Nyugati Falra, a Getsemane-kertre, és a hatalmas temetőre, mely teljesen körbeöleli a hegyet. Olajfát már csak mutatóban látni, mert az egész hegy beépült. Templomok, szállodák, lakóházak, mellette bazár, pénzváltó, szuvenír, büfé. Meglehetősen illúzióromboló, ahogy az egyik legszentebb keresztény szöveget, a Hegyi beszédet aprópénzre váltják.
Kárpótlásul a ma is káprázatos Getsemane-kertben gyönyörködhetünk az igazi olajfákban, és megtudjuk, milyen csodálatosan újulnak meg folyamatosan, akár sok száz, ezer éven át az oldalhajtásaik segítségével. Az ágak frissek, a fa örök.
A Nyugati Fal („Siratófal”) előtti hatalmas téren a férfiakat balra, a nőket jobbra terelik: a fohászkodás nem családi esemény, mindenkinek legbenső magánügye. Sabbath lévén az egész téren tilos a fényképezés, az evés-ivás, a dohányzás, sőt: az írás is. Bajban van az, akinek csak most jut eszébe a kívánságát papírra vetni. (Minket kísérőnk előre felkészített, így már a tenyeremben morzsolgattam a kis cédulámat.) Belépéshez kötelező a kipa viselete (a kis kerek fejfedő), de praktikusan a bejáratnál mindenki kölcsönvehet magának, nem kell visszamenni érte :-). A fal hatalmas: legalább 20 méter magas, vagy 80 méter hosszú, több méter vastag, tűz rá a nap, és valami olyan intenzív kozmikus erőtérben van, amilyenhez foghatót utoljára a Káli-medencében a Kőtengeren éreztem. Meditációra rendkívül alkalmas helyszín. A kőtömbök réseiben papírfecnik milliói: megannyi remény, óhaj, kérés, bizakodás, ima, csodavárás. Most pedig még eggyel több. :-)
Talán a legizgalmasabb az az épületegyüttes, melynek alsó szintjén a zsidó Dávid király nyugszik, középen Jézus utolsó vacsorájának színhelye található, legfelül pedig a müezzin a minaretből kiáltja Allah nevét. Ebben rejlik a nagy ellentmondás: évezredes hagyományokkal rendelkező, hatalmas szívű, vallásukban és hagyományaikban mélységesen elkötelezett emberek élnek itt. Ortodox zsidók, askenázi zsidók, örmény görög keresztények, afrikai kopt keresztények, katolikusok, muszlim arabok szent helye. Nem lehet meghúzni a határt, nem lehet semmit sem kisajátítani: a Város mindenkié. Négy negyed, mégis így egész.
Végigmegyünk a Cardo mentén: ez volt régen a főutca, a falfestményen látható, milyen élet folyik itt már ezredévek óta. Két utcával beljebb most is igen élénk kereskedőnegyed bújik meg a vastag falak közt: igazi keleti bazár, van itt minden, amire gondolsz, és az is, amire nem. A laposan emelkedő lépcsősoron a kétoldalt sorakozó kis üzletek közt a kereskedők kézzel húzzák-vonszolják áruval megpakolt kordéikat, hangosan kiabálnak egymással (nem haragból, simán ez a beszélgetésük alaptónusa), és mindenképp szeretnék, hogy vegyünk valamit: kendőt, gyümölcsöt, szuvenírt, digitális kamerát, tórát, bibliát, keresztre feszített Jézust.
A keresztre feszítésig azonban hosszú út vezet. Tizennégy állomása van, és úgy hívják: Via Dolorosa - a keresztút, a kálvária. A bazár kellős közepén bukkan fel az ötödik stáció, egy különben jelentéktelen utcasarkon. Aztán a hatodik, a hetedik, a kilencedik stáció, majd a templom, amelynek belsejében a hagyomány szerint Jézust eltemették.
Bár megkereszteltek, a szó köznapi értelmében nem tartom magam vallásosnak. Ennek ellenére torokszorító érzés azt a kőlapot megérinteni, melyre Jézust fektették, miután levették a keresztről. Hagyományaink és kultúránk egyik alapköve, a szó szoros értelmében. Évezredek pörögnek le előttem is: látom Jézust prédikálni az Olajfák hegyén, látom a kufárokat is, ahogy Jézus „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”, látom Júdást és az utolsó vacsorát, látom a keresztút stációit, látom Mária fájdalmát, és látom, ahogy Jézus kőlapon heverő megkínzott testéhez leborulnak hívei – ahogy most is leborulnak a messzi földről érkezett zarándokok, és ki könnyezve, ki némán, megilletődve teszi tiszteletét. Igen, azt hiszem, ezt a pillanatot vártam egész nap. Most már megnyugodhatok: megérkeztem Jeruzsálembe is.
Heródes kapujánál még elidőzünk pár percet. Kísérőnk meséli (a történet hitelességéért nem vállalok felelősséget), hogy amikor Heródes halálán volt, nem bízott benne, hogy alattvalói kellőképp meggyászolják, ezért leöletett 80 főembert, hogy biztos lehessen benne: halálakor az egész ország könnyekben áll majd. Ezek szerint a paranoia nem mai keletű lelki betegség.
Hazafelé megcsodáljuk azt a kábelhidat, amelyen villamos jár - majd egyszer, ha kiépül a vonatközlekedés és lesz értelme a vasúti pályaudvart összekötni a buszpályaudvarral. Állítólag az Alstom vezette francia konzorciummal itt is meggyűlt a város baja: négyes metró jeruzsálemi módra. Végül elhajtunk még a Knesszet mellett: a 7,5 milliós országnak mindössze 120 fős parlamentje van – igaz, ők majdhogynem 120 különböző pártot képviselnek :-) (na jó, csak 18-at).
Utóirat:
Akinek nem tűnt fel, annak elárulom, hogy tetten értem magam: a nehezen leírható-kimondható nevű holland kisváros után már a tel avivi szálloda is „haza” – a bolygó hollandi így érzi magát egyre inkább otthon a nagyvilágban.
