A bolygó hollandi

Kicsit hosszúra sikerült ez az adásszünet. Volt benne munka is bőven: angol, svéd, francia, német, cseh, holland és magyar ügyfeleknél egyaránt, és persze jutott más is: első angliai vezetési "élményem" rögtön egy bérelt jobbkormányos autóval, "hosszú skandináv éjszakák", tökéletes francia szálloda a tehénlegelő közvetlen szomszédságában, végeláthatatlan dugók a holland és német autópályákon, kellemes prágai séta, és új étlap a Corners Pubban.

Állapotomat jól jellemzi egyik kedvenc részletem a Fonográf együttestől:

"Voltam már fenn, voltam már lenn
A legtöbbször a kettő között, útközben
Voltam már rossz, voltam már jó
Földön járó, csillagokra bámuló"

Valahogy mindig így érzem magam. Nem mondom, hogy nem szeretem ezt a helyzetet; "bolygó hollandivá" is így lettem. Most mégis különleges az élmény, és a bolygóból rövid időre állócsillag lett: itt a család, velünk van néhány olyan tárgy, ami nagyon hozzánk nőtt, meg vettünk hozzá újakat is :-), porcelán macskák néznek ki az ablakon, az igaziak meg bejárnak a konyhába barátkozni, szervezzük a holland iskolába járást, van helyi parkolási engedélyünk, megízleltük az első nagy kerek edami sajtot, megittam az első söröket a szomszéddal, és a folyamatos esőzésekre való tekintettel vettünk egy használt, de kifogástalan szárítógépet is: a jövő elkezdődött.

A napi edzéstervet jelentősen segíti a folyamatos mászkálás a két emeletnyi csigalépcsőn: a routert lent kell beszerelni, de a másodikon van a fúrógép, aztán mikor lent kész a kapcsolat, fel kell menni nyomtatót telepíteni, amihez viszont lent felejtettem a papírt - és egyelőre ugyanez van borotválkozáskor és telefontöltéskor is. Majd megszokom :-)

A ház máris bensőséges és otthonos: a muskátlik a hátsó udvaron pihenik ki a nagy út fáradalmait, a bejáratnál valami holland cserepes virágok figyelnek (feleségem szerint lila, szerintem sötétkék, a virágárus fiú szerint viszont bíbor, nesze neked színelmélet), a konyhapulton mázas csuprok, az ablakban pedig az ülőgarnitúrához illő orchideák (a színüket már saccolni sem szeretném). Feleségem épp a kölykökkel hülyéskedik:

"Ki emel, ki emel, ringat engemet,
Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet,
Elolvad a világ, de a közepén
Anya ül és ott ülök az ölében én."

Útközben vagyunk, mint már annyi éve, de azt hiszem, itt most megállunk kicsit.

... mert lássuk be, igazán betegek csak a férfiak tudnak lenni. :-)
Nézzük, mire is jó ez az én holland TB kártyám.

Kisvárosi háziorvosi rendelő, tágas előtér, a várakozók száma 0 (nulla), láthatóan három háziorvos folytat praxist. A recepciós pult mögött ülő hölgy kedvesen megkérdezi, miben segíthet. Mondom neki: először járok itt, van állásom és TB-kártyám, beteg vagyok, és szeretném megtudni, hogy működik itt a rendszer.

Jó, jó, ő ezt érti, de valójában mi a baj? mármint, miért jöttem?

Hát, úgy látszik, tényleg a recepciósnak kell először elmondanom a nyavalyáimat, így elkezdem: nem érzem túl jól magam, lázas vagyok, fájnak a végtagjaim, kapar a torkom, feltételezem hogy valami vírus, és szeretném, ha megnézne egy orvos.

Hát - mondja nagyon empatikusan, de nagyon határozottan -, igen, most ilyen szezon van, az emberek jelentős részének láza van és fáj a torka, menjek át a másik terembe, ott a patika, majd ott megmondják, mit szedjek. És ha majd máskor esetleg valami komolyabb bajom lenne, nyugodtan jöjjek vissza, természetesen mindennap itt vannak az orvosok, majd akkor felveszik az adataimat, most nem kell erre időt vesztegetni, csak gyógyulgassak inkább.

Hát, azt hiszem, ideje összekapnom magam, mert ami nekem van, az nem is betegség :-)

Ez viszont megmagyarázza, miért nincs várakozás, se itt, se a szomszédos patikában, meg azt is, hogy az emberek tényleg csak akkor mennek orvoshoz, ha valami bajuk van. Leginkább előzd meg a betegséget, a közönséges kisebb nyavalyáid kúrálására fogadd el a szakképzett gyógyszerész segítségét, és így az orvos tényleg a betegségek (mármint a valódiak) gyógyítására tud koncentrálni. Nincs felesleges adminisztráció és várakozás, nincs indokolatlan betegállomány, nincs ablakon kidobott pénz.

Elsőre tán kissé spártainak tűnő, de valószínűleg hatékony rendszer. A patikában pedig egy doboz 20 tablettás paraszolvencia (ja, ilyen itt nincs :-)) Paracetamol 500 mg gyógyszerért 70 eurocentet fizettem (nincs 200 Ft, tehát kb. 10 Ft tablettánként). Tájékoztatásul a magyarországi árak: http://index.hu/kulfold/2010/08/02/veny_nelkul_kaphato_gyogyszert_kulfoldrol/

Elmondanám, hogy már a dolog pszichológiája miatt is azon vagyok, hogy mihamarabb meggyógyuljak. Egy nyamvadt kis megfázással már csak nem fogok orvoshoz menni :-)

Manchester, csomagfeladás, hölgy kérdezi, hova. Mondom: Amsterdamba szeretnék menni.
Erre ő: hát oda én is szeretnék. :-)

Mivel Anglia nem része a Schengen-övezetnek, az amsterdami reptéri belépéskor van útlevélellenőrzés. Kérdezi a határőr: miért jövök magyarként Angliából Hollandiába? Mondom: történetesen hazajövök. Na, erre jobban megnézi az útlevelem, és látja az egész oldalas tartózkodási-munkavállalási matricát, majd szélesen mosolyogni kezd, és kérdezi: az időjárás ellenére? :-)

Legalábbis én most csak egy malomban jártam, na de az aztán milyen!

A történet a Zaan folyónál kezdődik. Az itt élő emberek a kereskedelemből és a halászatból meggazdagodva 1600 körül építették meg első szélmalmaikat. Először arra használták őket, hogy a takarmányokat megszárítsák, aztán egy komplett ipari körzet nőtt fel a környéken. 1000 szélmalomban árpát, rizst, papírt, fát, növényi olajokat, mustárt, kendert, dohányt és sok más anyagot dolgoztak fel. A szélmalmok a gőzgépek elterjedésével, az 1850-es évektől kezdtek kiszorulni az ipari termelésből, és a Zaan mentén, a skanzenben már csak 13 malom maradt meg az elmúlt idők ipari és technológiai emlékeként.

A szél meglehetősen bizonytalan energiaforrás, de az idő nagy részében forgatja a malmot. Azonban ez nem történhet a molnár nélkül, aki a vitorlákat és a teljes malomtetőt (ami majdnem 15 tonna) a szó szoros értelmében elforgatja. Ugyancsak ő szabályozza a vitorlák és a deszkalapok alkalmazásával a malom forgásának sebességét. A molnár egy fék segítségével állítja meg a vitorlák forgását (ez egy faköteg-fék a malom kupolájában). Minél erősebb a szél, annál több gépet tud mozgásba hozni. Szélcsendes napokon pedig takarítás, iszogatás, kártyázás és általános szórakozás volt a program :-)

A Macska (De Kat) nevű malom 1782-ben épült, különféle festékek és színezőanyagok őrlésére. Annak idején nagy mennyiségben importáltak trópusi fákat a kelmék festésére. A nehéz fadarabokat vésőkkel szilánkokra hasogatták, majd a forgácsokat 5-7 tonnás kövekkel porrá őrölték, utána egy forgó dobban megrostálták. A malom földfestékeket, mészkövet és polírozóanyagokat is őrölt. A feldolgozott, lisztszerű pigmenteket a festők lenolajban dörzsölték el, így állították elő a festéket.

A Macska tán az utolsó széllel hajtott, ma is működő festékmalom a világon. Termékeit antik pigmentek és festékek gyártásához ma is értékesítik.

Így néz ki ma a Zaan folyó partja:

Ilyen a skanzen távolabbról:

Ilyen a Macska kívülről:

Fotón azért jobban mutat, de az nem forog:

 Így forognak a kerekek (elég félelmetes, egy-egy kő itt éppen 3 tonna):

meg még így is forognak: 

Éppen krétaport őrölnek, az alapanyag a francia Ardennekből jön, a késztermék pedig lehet művészi kréta, vagy focipálya-festék, vagy akár linóleum-összetevő is (tudjátok, amivel lelinóleumozzák a Lenin-mauzóleumot).

Egy szinttel feljebb: nehéz visszaadni, milyen jó szél van, mennyire remeg alattad az egész malom, milyen hatalmasak a méretek: kicsit úgy érzem magam, mint Katalinka a dalban:
"kerék alá tesznek, onnan is kivesznek":

Micsoda gépezet, és minden fából:

Lépjünk ki a felső szintre! Ilyen a kilátás a holland tájra, jól nézzétek meg, mert ilyen magasra Hollandiában ritkán jut az ember :-)

Jaj, egy malom :-)

Nem baj, a másik irány is nagyon szép, bár kissé lapos:

Most pedig nézzük, hogyan állítja szélbe a malmot a molnár:

A felső szint ablakán szerencsére nem lehet kihajolni, mert ehhez képest a nyaktiló meg a guillotine igen humánus kivégzőeszközök voltak:

Eggyel feljebb már csak a hóhér szobája van :-)

A gép forog, az alkotó pihen:

Ennyit mára a tudomány és technika újdonságaiból, bocs ha túl műszaki lett ez a poszt, de végülis mérnök volnék, vagy mi...

Korábban tettem egy olyan kijelentést, hogy ez nem gasztroblog, de akkor sem szólhat minden a lelkiekről és a munkáról, én is ember vagyok, néha megéhezem, és eléggé el nem ítélhető módon szeretem az olaszos konyhát.

A héten munkám végeztével két olasz vendéglőben is voltam vacsorázni. Az egyik az igen gazdag hesseni kisváros, Bad Homburg villasorán, az egyik szálloda részeként olasz néven (La Tavola) fut, de ezt leszámítva nagyon német minden: a kimért, szikár, idős pincér, a dísztelen, puritán belső tér, a sterilségig tiszta és tökéletes mértani alakzatban elrendezett asztalok csakúgy, mint az ízek: semmi mediterrán, semmi ötlet, semmi capricciosa. Vendég sem sok: egy négy fős társaság, egy középkorú házaspár, egy magányos üzletasszony és jómagam. Nem panaszkodhatom, korrekt volt, de "egyebet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki".

A másik, frankfurti ristorante ezzel szemben a neve alapján teljesen németnek tűnik (Das Leben ist schön), de ne ítélj elsőre, nomen est omen: La vita è bella, az élet szép, sőt, az élet fantáziadús, ötletes, hangos, ízekkel és illatokkal telt. A hely zsúfolásig van vendégekkel, de „széles, tágas a tér”, így jól érvényesül, hogy a falakat teleragasztották film- és egyéb plakátokkal, fotókkal és újságcikkekkel: a Római vakáció Gregory Peckkel és Audrey Hepburnnel, Vespa robogók, Fiat 500-asok (a régiek persze), hírességek és városképek százai. Az étel pedig, hát, olyan igazi bruschetta, amit tán csak a Corners Pub-ban készítenek Rákosszentmihályon :-), vödörnyi mennyiségű forró és sűrű Minestrone, sült Orata (aranykeszeg) héjában sült tepsis burgonyával, hozzá Pinot Grigio Veneto tartományból, majd a végén némi Panna cotta. A remek élményt külön fűszerezi a görög származású pincér kirobbanó jókedve, szinte színházi előadást tart, nagy formában van. Megérdemlik, hogy belinkeljem: http://www.daslebenistschoen.de/index2.html - itt Ti is megnézhetitek a képeket és az étlapot is, már csak nyálcsorgatás végett :-)

Jól kiépített autópályán haladunk, a tengertől merőlegesen a kontinens belseje felé. Először síkság, ipari zóna, aztán a reptér következik, majd kisebb városok és nagyobb mezőgazdasági területek mellett megyünk el, végül egy magasabb dombsághoz érünk. Délen vagyunk, meleg van, és kevés a csapadék. A föld vörösessárga színe dominál, ami már önmagában sivatagos érzetet kelt. A ritkás növényzet inkább szárazságtűrő cserjékből áll, az olajfák nem nőnek az égig, és bár datolyapálmából sok van, azért az mégis inkább csak magas mint zöld. Ahol erdő van, az sem sűrű, hanem inkább ligetes, szavannás, és nem természetes, hanem telepített. Idegenvezetőnk büszkén mondja, hogy a világ más országaival ellentétben Izraelben évről évre nő az erdőterület nagysága – láthatóan nem könnyű feladattal birkóznak.

A dombok közé szurdokszerűen vájták be az autópályát. Itt keskenyebb is, kétoldalt meredek sziklafalak határolják, és egyszercsak középen, az elválasztó sávban zöldre festett autóroncsokat látunk, viszonylagos összevisszaságban. Kísérőnk meséli: a függetlenségi harcok során ezeket az autókat a sziklák tetejéről lőtték ki, és később itt hagyták őket mementónak. Khm.

Ahogy közelítünk Jeruzsálem felé, már messziről feltűnik az az egyhangúnak is mondható sárgás árnyalat, ami szinte kivétel nélkül minden épületre jellemző: a modern, magas irodaházakra és középületekre csakúgy, mint a kisebb lakóingatlanokra. Megtudjuk, hogy Tel Avivval ellentétben itt kifejezetten figyelnek az egységes városképre: előírás, hogy minden újonnan épített házat ezzel a fakó kővel kell burkolni. Sajátságos, kissé sápadt, mindenképp délies, leginkább szaharai hatást kelt, szinte várom, hogy felbukkanjon egy tevekaraván. Aztán amikor pár percre megállunk a Scopus-hegyen, hogy rápihenjünk a várható négyórás gyaloglásra, megértem azt is, hogy milyen jól belesimul a város a tájba. Eddig még csak-csak voltak fák, bokrok, ligetek, innen azonban a Holt-tenger és Jordánia felé már tényleg csak kopár dombokat, sziklákat látni. Holdbéli táj, homokszínű város.

Megérkezünk az Olajfák hegyére. Pazar a kilátás a város szívére, a Templomra, a Nyugati Falra, a Getsemane-kertre, és a hatalmas temetőre, mely teljesen körbeöleli a hegyet. Olajfát már csak mutatóban látni, mert az egész hegy beépült. Templomok, szállodák, lakóházak, mellette bazár, pénzváltó, szuvenír, büfé. Meglehetősen illúzióromboló, ahogy az egyik legszentebb keresztény szöveget, a Hegyi beszédet aprópénzre váltják.

Kárpótlásul a ma is káprázatos Getsemane-kertben gyönyörködhetünk az igazi olajfákban, és megtudjuk, milyen csodálatosan újulnak meg folyamatosan, akár sok száz, ezer éven át az oldalhajtásaik segítségével. Az ágak frissek, a fa örök.

A Nyugati Fal („Siratófal”) előtti hatalmas téren a férfiakat balra, a nőket jobbra terelik: a fohászkodás nem családi esemény, mindenkinek legbenső magánügye. Sabbath lévén az egész téren tilos a fényképezés, az evés-ivás, a dohányzás, sőt: az írás is. Bajban van az, akinek csak most jut eszébe a kívánságát papírra vetni. (Minket kísérőnk előre felkészített, így már a tenyeremben morzsolgattam a kis cédulámat.) Belépéshez kötelező a kipa viselete (a kis kerek fejfedő), de praktikusan a bejáratnál mindenki kölcsönvehet magának, nem kell visszamenni érte :-). A fal hatalmas: legalább 20 méter magas, vagy 80 méter hosszú, több méter vastag, tűz rá a nap, és valami olyan intenzív kozmikus erőtérben van, amilyenhez foghatót utoljára a Káli-medencében a Kőtengeren éreztem. Meditációra rendkívül alkalmas helyszín. A kőtömbök réseiben papírfecnik milliói: megannyi remény, óhaj, kérés, bizakodás, ima, csodavárás. Most pedig még eggyel több. :-)

Talán a legizgalmasabb az az épületegyüttes, melynek alsó szintjén a zsidó Dávid király nyugszik, középen Jézus utolsó vacsorájának színhelye található, legfelül pedig a müezzin a minaretből kiáltja Allah nevét. Ebben rejlik a nagy ellentmondás: évezredes hagyományokkal rendelkező, hatalmas szívű, vallásukban és hagyományaikban mélységesen elkötelezett emberek élnek itt. Ortodox zsidók, askenázi zsidók, örmény görög keresztények, afrikai kopt keresztények, katolikusok, muszlim arabok szent helye. Nem lehet meghúzni a határt, nem lehet semmit sem kisajátítani: a Város mindenkié. Négy negyed, mégis így egész.

Végigmegyünk a Cardo mentén: ez volt régen a főutca, a falfestményen látható, milyen élet folyik itt már ezredévek óta. Két utcával beljebb most is igen élénk kereskedőnegyed bújik meg a vastag falak közt: igazi keleti bazár, van itt minden, amire gondolsz, és az is, amire nem. A laposan emelkedő lépcsősoron a kétoldalt sorakozó kis üzletek közt a kereskedők kézzel húzzák-vonszolják áruval megpakolt kordéikat, hangosan kiabálnak egymással (nem haragból, simán ez a beszélgetésük alaptónusa), és mindenképp szeretnék, hogy vegyünk valamit: kendőt, gyümölcsöt, szuvenírt, digitális kamerát, tórát, bibliát, keresztre feszített Jézust.

A keresztre feszítésig azonban hosszú út vezet. Tizennégy állomása van, és úgy hívják: Via Dolorosa - a keresztút, a kálvária. A bazár kellős közepén bukkan fel az ötödik stáció, egy különben jelentéktelen utcasarkon. Aztán a hatodik, a hetedik, a kilencedik stáció, majd a templom, amelynek belsejében a hagyomány szerint Jézust eltemették.

Bár megkereszteltek, a szó köznapi értelmében nem tartom magam vallásosnak. Ennek ellenére torokszorító érzés azt a kőlapot megérinteni, melyre Jézust fektették, miután levették a keresztről. Hagyományaink és kultúránk egyik alapköve, a szó szoros értelmében. Évezredek pörögnek le előttem is: látom Jézust prédikálni az Olajfák hegyén, látom a kufárokat is, ahogy Jézus „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”, látom Júdást és az utolsó vacsorát, látom a keresztút stációit, látom Mária fájdalmát, és látom, ahogy Jézus kőlapon heverő megkínzott testéhez leborulnak hívei – ahogy most is leborulnak a messzi földről érkezett zarándokok, és ki könnyezve, ki némán, megilletődve teszi tiszteletét. Igen, azt hiszem, ezt a pillanatot vártam egész nap. Most már megnyugodhatok: megérkeztem Jeruzsálembe is.

Heródes kapujánál még elidőzünk pár percet. Kísérőnk meséli (a történet hitelességéért nem vállalok felelősséget), hogy amikor Heródes halálán volt, nem bízott benne, hogy alattvalói kellőképp meggyászolják, ezért leöletett 80 főembert, hogy biztos lehessen benne: halálakor az egész ország könnyekben áll majd. Ezek szerint a paranoia nem mai keletű lelki betegség.

Hazafelé megcsodáljuk azt a kábelhidat, amelyen villamos jár - majd egyszer, ha kiépül a vonatközlekedés és lesz értelme a vasúti pályaudvart összekötni a buszpályaudvarral. Állítólag az Alstom vezette francia konzorciummal itt is meggyűlt a város baja: négyes metró jeruzsálemi módra. Végül elhajtunk még a Knesszet mellett: a 7,5 milliós országnak mindössze 120 fős parlamentje van – igaz, ők majdhogynem 120 különböző pártot képviselnek :-) (na jó, csak 18-at).

Utóirat:
Akinek nem tűnt fel, annak elárulom, hogy tetten értem magam: a nehezen leírható-kimondható nevű holland kisváros után már a tel avivi szálloda is „haza” – a bolygó hollandi így érzi magát egyre inkább otthon a nagyvilágban.

Korábban már voltam kétszer Izraelben, de csak 3 illetve 2 napra, mondhatni villámlátogatásra. Első alkalommal, még 2003-ban vendéglátóink elvittek Tiberias-ba, ahol a Jordán folyó indul a Genezáreti-tóból a Holt-Tenger felé, ott keresztelte meg Keresztelő Szent János Jézust. Az csodaszép élmény volt, de még mindig bennem van, ahogy teljesen tárgyilagosan mondták: ja, a tó túlpartja a Golan-fennsík, oda nem annyira lenne érdemes átnéznünk :-) Második alkalommal, 2008-ban még ennyire sem volt idő, viszont hazafelé úgy és annyiszor és annyiféleképpen szétszedtek és átvizsgáltak minket a reptéren a biztonsági ellenőrzésen, hogy hiába mentünk ki 3 órával a gép indulása előtt, csak azért nem maradtunk le, mert a sokadik átvilágítás, laptop-szétszerelés és a rengeteg keresztkérdés után megunták (nem tudom mással magyarázni), egy katonanő végigrángatott a reptéren, úgy vágtattunk át minden ajtón, mint kés a vajban, és egyszercsak a tranzitban, a gép indulási kapujánál találtuk magunkat. Mint amikor véget ér a csúszda, és hirtelen belepottyansz a vízbe.

Nem tagadhatom, hogy tán ezek miatt, tán a TV-ből folyamatosan ömlő rémhíráradat miatt (merényletek, arab országok közelsége, folyamatos készültség stb.), tán a messzeség és az egzotikum miatt (mégiscsak Ázsia, még ha “Közel”-Kelet is) volt bennem egy kis szorongás, mikor kiderült, hogy egy hónapot fogok itt tölteni. Vajon ki sem merem dugni az orrom a hotelszobából?

Aztán megérkeztem a Ben Gurion reptérre, a beléptető tiszt kicsit csodálkozott, hogy a visszautam csak egy hónap múlva lesz esedékes, de különösebb problémázás nélkül beengedett. Kiléptem az előcsarnok elé, a 30 fokba, a szikrázó napsütésbe, leraktam a bőröndömet, leültem egy padra, rágyújtottam  (Amsterdam, tehát hajnali 5 óta ez volt az első cigim! délután 3-kor!), és kényelmesen szétnéztem. Pálmafák. Ragyogó kék ég. Taxik. Hiénák is persze :-) szerencsére már előre felkészítettek, hogy a diszpécserhez kell mennem fix tarifás autóért. Hazatérő utasok, akiket a családjuk vár. Üzletemberek. Gyerekek, asszonyok, férjek. Teljesen hétköznapinak tűnik. (Na jó, a datolyapálmák talán mégsem.)

A taxis csak kicsit morog, hogy fix tarifa a belvárosig, de aztán beletörődik a sorsába, jó tempóban visz Tel Aviv felé, közben elintéz egy pár telefont a haverjaival (persze hogy oroszul beszél), érkezéskor megköszöni a borravalót, és készségesen segít kivenni a bőröndöt a csomagtartóból. Itt sincs meglepetés.

Bejelentkezés a szállodába: minden gördülékeny, a szoba kényelmes (egy hónapra ennyi tán el is várható), kipakolok, rendezgetek, teszek-veszek, és közben morfondírozom: a csudába, csak nem fogok itt majrézni négy hétig? Vettem egy nagy levegőt, felöltöttem egy teljesen átlagos nadrágot, hozzá egy hosszú ujjú inget, amelynek feltűrtem az ujját (mert azért igen meleg volt, főleg Hollandia után), útlevél a farzsebbe, azzal kiléptem a főutca forgatagába, hogy elvegyüljek, és tíz perc múlva kiderült, hogy az „álcázás” annyira jól sikerült, hogy eltévedt turisták engem állítottak meg megkérdezni, hogy merre van a valami. Segíteni ugyan nem tudtam nekik, de ez egy kicsit megnyugtatott: működik a rejtőszín, most már akkor ide nekem az oroszlánt is!

Tel Aviv nyüzsgő nagyváros, tán leginkább egy végtelenített budapesti Nagykörúthoz hasonlít, olyasmi keresztutcákkal tarkítva, mint a Király utca vagy tán a Ráday, mindez keverve egy kis iparipark-érzéssel. Autó autó hátán, lakóházak, gyorséttermek, szállodák, utcai árusok, szállodák, parkocskák, üzemek, irodaházak, elszórva itt-ott egy-egy felhőkarcoló, kicsit olyan érzésem van, hogy hiányzik a tudatos várostervezés. Az élet viszont folyamatosan zajlik, 0-24-ben.

A hosszan tartó hőség és a szárazság miatt is lehet, mindenesetre érezhető és látható szmog van. A magasabb házak közé beszoruló meleggel együtt néha kifejezetten bántó, de amint meglódul a szellő a tenger felől, máris jobb egy kicsit.

A közlekedés némiképp keleties: nem mennek túl gyorsan, viszont rendszeres dugók vannak szerte a városban, és a sofőrök a legkisebb dologra is azonnal rádudálnak. Ehhez még csak az sem kell, hogy kifejezetten bénázz vagy figyelmetlen légy: elég, ha sávot váltasz (tök normálisan), vagy megállsz (bár előtted is megálltak), vagy elkezdesz indexelni, vagy épp nem kezdesz el :-), máris nyomják ezerrel. Ennek ellenére meglepően előzékenyek, átengedik a gyalogosokat, szigorúan betartják a piros lámpát, szóval figyelnek egymásra.

Bár Izraelben piacra menni állítólag biztonsági szempontból ellenjavallt, a Karmelt mégsem hagyhattam ki. Ez tán a legnagyobb piac Tel Avivban, és semmi olyat nem tapasztaltam, ami miatt picit is aggódnom kellett volna. Az egyik irányban egy rendes keleti bazár: részben ruha és egyéb aprócikkek (a könyvektől a telefonos butikig), részben pedig élelmiszer, fűszerek, zöldség- és gyümölcsárusok, hús, hal. A másik irányban pedig kézművesek és egyéb mutatványosok: üveg, fa, textil, porcelán, mütyürök, ajándéktárgyak, bűvészek, zenészek, sőt maga a Messiás is ott ült egy szőnyegen: szakállas, aszkéta alkatú fiatalember, hosszú fonott hajjal, az új világvégét jövendölve. Hogy mitől volt ő a Messiás? Hát mert azt állította magáról. Volt is nagy közönsége: sokan kinevették, sokan komolyan felháborodtak rajta és hangosan vitatkoztak vele, de teljesen beleillett a vásári hangulatba.

Ha már a biztonságról van szó: igen, észrevehető egyfajta készültség, de egyáltalán nem zavaró. Amikor bemész egy bevásárlóközpontba vagy egy moziba vagy egy nagyobb étterembe, a bejáratnál három rutinos mozdulattal végigsimítanak a fémdetektorral, és belenéznek a táskádba, amit neked kell kinyitnod. Ha tudod, hogy mindez érted történik, a harmadik alkalom után már észre sem veszed, annyira természetes. A hotel alatti parkoló biztonsági őre a sokadik találkozásunkkor már azzal a kérdéssel állított meg: „Do you have guns?” Jót nevettünk mindketten – de azért ismét ellenőrzött, mert az ördög nem alszik.

És hát a tenger. Utáljatok, kövezzetek meg, de nem mindennapi élmény (ezért kihagyhatatlan) december elején a 22 fokos, a legaljáig kristálytiszta tengerben úszkálni (látod a halrajt magad előtt!), majd kifeküdni a forró homokba napozni. Igaz, hogy már nincs szezon, tehát nincs életmentő személyzet, ezért ki van téve a „swimming prohibited” tábla, de ilyenkor az ember nem tud angolul :-) és persze nem is voltam egyedül aki megszegte a szabályt.

(Folyt. köv. – Jeruzsálem)

Amikor elfogyott a magaddal hozott utolsó C-vitamin tablettád;

Egyik kedves olvasóm kérésére jelzem: köszi, már abba-hagyhatjátok a drukkolást :-). Minden sínen van, olyannyira, hogy írni sem volt időm a héten.

Nehéz kenyér ez a blogolás, főleg ha az ember egy 6 éves notebookon 256 MB memóriával és mobil internettel próbálkozik, de megígértem, hogy igyekszem naprakészen tájékoztatni mindenkit az eseményekről. Most letöltöttem az Opera böngésző 10.63. verzióját, és épp nem hal le kétpercenként. Hát akkor olvassátok úgy, ahogy eredetileg terveztem.

Csütörtök reggel 8 óra van, megérkezésemtől már eltelt két éjszaka és közte egy teljes nap. Tegnap bankszámlát nyitottam a helyi fiókban, aztán beugrottam Amsterdamba hogy mobil internetet szerezzek, vacsorára vettem teljes kiőrlésű barna kenyeret, ráksalátát, sajtot és almát (lehet utálni érte), túl vagyok a reggeli zuhanyzáson, megittam a kávém (nagy részét), és bár szürke az ég és ma még nem gyújtottam rá, de fülig ér a szám: megcsináltam!

Röviden: ennyi.

Bővebben:

Látszik, hogy Ferihegy nem számít biztonságosnak. Amsterdam Schiphol repterén ugyanis nem csőre érkeztünk, hanem buszozni kellett, és az is kiderült, hogy ez nem pusztán forgalomszervezés: ahhoz, hogy egyáltalán bemehessünk a tranzitba, még a földszinti üvegkalitkák egyikében az összes utasnak át kellett mennie egy ugyanolyan biztonsági ellenőrzésen, mintha épp most indulna a gépe. Áááá, ugyan, egyáltalán nem volt megalázó, ahogy a Malév 100 utasát külön végigmotozták, -szkennelték, -vetkőztették, pusztán hogy beléphessenek egy európai reptérre :-(

A bankszámlanyitásról, ami egy álom volt, úgy mesélek Neked, hogy Te is el tudd képzelni. Odamész nyitás előtt tíz perccel a bankhoz, mert kelet-európaiként megszoktad: ez kell ahhoz, hogy jó sorszámot húzhass. Persze első vagy, mert nincs sorbanállás, tipródás, egyáltalán senki nem várakozik semmire, sőt: konkrétan a kutya se jár a bankfiókban, hiszen (mint kiderül) normál esetben mindent otthonról intézel, max. a sarki automatáig mész el. A kedélyes, kicsit még álmos bankár (nem a marcona biztonsági őr!) ajtót nyit Neked, megkérdezi, kérsz-e Te is kávét (ő még erősen kapaszkodik a bögréjébe, és komolyan gondolja a kérdést), rájön hogy nem tudsz hollandul, ezért áttér kifogástalan angolra, majd hellyel kínál az asztala mellett. Nem a paraván mögött állsz, és nem is egy üvegfal mögé dugdosod a papírjaidat. Ezt is beleértve 25 percen belül végzel és az utcán találod magad, némileg csodálkozva, hogy ennyi volt?, magyarként, Hollandiában, egy olyan bankszámla birtokosaként, amely internetbankot, debit cardot (betéti kártyát, mert hülye azért nem vagy), chipknipet (erről majd máskor) is tartalmaz egyben. Egy fillért sem fizettél a nyitásért, és később is csak havi 2,75 EUR-t fogsz fizetni mindezekért. Ha akarnál, akkor sem tudnál elhelyezni most készpénzt, mert a bankfiók nem foglalkozik készpénzzel, nincs is hozzá infrastruktúrája. Érted? mert én alig hiszem el! Egy bank! Lassan mondom:
a bankfiók nem foglalkozik készpénzzel.
Fizesd be majd az automatánál a kártyáddal, ha annyira akarod. Így persze nincs szükség méregdrága biztonságtechnikára, pénzszállító autókra, őrző-védő személyzetre sem, ettől lehet olcsó. Az útleveledet beszkennelték, de nem kellett kitöltened 17-féle papírt külön mindenhez a kézírásoddal, amit utána bepötyögtek volna a gépbe, hogy legalább hibázhassanak: nem, helyetted a bankár közvetlenül a gépbe írta azt a keveset, ami mégsem töltődött ki automatikusan. Ügyfélnek érzed magad. Királyság!

Na jó, még nem ébresztelek fel, álmodj tovább. Kimész az állomásra (nyugodtan mondhatod, hogy egy kis falusi megálló, mert a vonatok fele csak átrobog), az automatánál érintőképernyőn kiválasztod a célállomást és az összes többi paramétert, majd fizetsz ahogy akarsz (érme, chipknip, bankkártya), kezeled a jegyet a peronbelépőn, vársz 1-12 percet (ahogy kiérkeztél), felszállsz a percre pontos vonatra, elhelyezkedsz a tiszta ülésen, úgy teszel mintha értenéd amit olvasol a helyi Metro újságban, de hazaviszed a háziaknak akik nem utaznak minden nap, közben figyeled a hangosbemondót aki hollandul és angolul is közli, hogy hol jártok éppen, de ha esetleg fülvédőd lenne, akkor a vonaton levő tucatnyi monitor egyikén is követheted az útvonalat és a pillanatnyi sebességet. Utasnak érzed magad, ez is királyság.

Amikor mobil internetet vásárolsz egy távközlési szolgáltató bemutatótermében, nem kell bemutatnod a munkáltatói igazolásodat, az előző havi gázszámládat meg a nevedre szóló vezetékes telefon-előfizetésedet :-) mert elég, ha kifizeted az USB sticket és az adatmennyiséget. A szolgáltatás maga nem olcsó, tehát lassan azért felébredhetsz, de mégis embernek érzed magad, mert nem vetkőztetnek le a lelkedig feleslegesen. Királyság.

Mai zárszó:
Az ember ösztönösen is megerősítést keres egy-egy döntése alátámasztására, ezért (bár továbbra sem szeretnék itt nagyban politizálni) kikívánkozik belőlem, hogy nem kellett sokáig várnom az első önigazolásra. Tegnap minden magyar hírcsapból az folyt, mennyire korlátozni kívánják az Alkotmánybíróság jogkörét. Hát, csak tessék, csak tessék. Nem elegáns, de hatékony módszer. Hollandiában úgyis alkotmányos monarchia van, szóval engem már nem érhet meglepetés a tárgyban. Királyság ez is, ami készül, igen.

Hát eljött ez is.

Sziasztok, welcome on board.

Némi magyarázattal kezdem, hogy a blog szikár bemutatkozó mondatait (itt jobbra) mindenki úgy értse, ahogy én gondolom. Kezdjük mindjárt a poszt címével:

A Mérleg jegyében

Itt most kivételesen nem a súlyomról van szó, hanem mindarról a töprengésről, hezitálásról, ami egyébként is jellemző a Mérleg jegyében születettekre, rám meg különösen. Az ördög ügyvédje is szeretek lenni, meg általában is igyekszem a dolgokat több oldalról, akár a kívülálló szemével is vizsgálgatni.

Elhagyom az országot - magántörténet. Érdekelhet ez bárkit?
Valamikor szerettem írni - vajon még tudok-e?
Van véleményem, néha meglepően sarkos - nem fogom-e akaratlanul is magamra haragítani az olvasót, aki esetleg ismerhet is?
Van privát szférám - nem adom-e ki magam túlságosan?

"Agyamban kopasz cenzor ül
minden szavamra ezer fül
valaki helyettem gondolkodik
valaki helyettem távozik"

Ha kigondoltad, ne mondd ki.
Ha kimondtad, ne írd le.
Ha leírtad, ne írd alá.
Ha aláírtad, ne csodálkozz. ;-)

Mérlegelés ide vagy oda, most már belekezdek, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Egy XXI. századi disszidens kalandjai

Tulajdonképpen egyszer már készültem erre. Egyetemista voltam, amikor először megfogalmazódott bennem a gondolat: külföldön kéne dolgozni. Az angol rendben van, szakmám már majdnem van, tulajdonom (ami röghöz kötne) nincs, fiatal és fitt vagyok, van bennem kalandvágy. A 80-as évek közepén jártunk, még bőven az "átkos"-ban, amikor ezt még disszidálásnak hívták, és bűncselekménynek minősült (volna). Nem emiatt, de végülis ebből akkor nem lett semmi.

Azóta eltelt 25 év, de az angol még mindig rendben van, szakmám is már majdnem van ;-), tulajdonom (bár közben volt, de már megint) nincs, (fiatal és fitt) középkorú és tapasztalt vagyok, és (van) nincs bennem kalandvágy.

Az EU polgáraként jogom van legálisan külföldön élni és munkát vállalni. Akkor miért érzem magam mégis disszidensnek?

Azért, mert hiába az EU, hiába Schengen, Magyarországot még mindig nem látom európainak.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert családom, barátaim és eddigi munkahelyeim egyfajta burokként vettek körül az élet legnagyobb részében, de amikor ebből a burokból ki kell lépnem, máris beleütközöm a magyar rögvalóságba. Valahogy mi magyarok mindent másképpen csinálunk, mindenkinél okosabbak/ügyesebbek vagyunk, és mindent jobban tudunk. Ha van egyenes út, akkor mi biztosan kerülővel megyünk. Ha van jól működő szabály, akkor megkeressük a kiskaput. Tutibiztos, hogy a havernak van egy rokona, aki majd elintézi okosba'. Igaz hogy nem vállal érte garanciát, és ha gáz van, eltűnik mint szürke szamár a ködben, de nem kéri el az áfát (így aztán be sem fizeti). Nem akarunk vizitdíjat, de toljuk zsebbe a paraszolvenciát. Nincs reális fedezetünk még a normális életre sem, mégis hitelből költünk és hencegünk kocsival, házzal, plazmatévével, házimozival, utazással. Vitakultúra? A másik ember tisztelete?? Közlekedési morál??? És már nem azt mondjuk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, hanem hogy dögöljön meg a szomszéd. Távol álljon tőlem, hogy itt most hosszas kocsmai eszmefuttatásba kezdjek, de aki egy kicsit is hozzám hasonlóan gondolkodik, van szeme a látásra és füle a hallásra, az tudja, miről beszélek.

Sokan féltenek és figyelmeztetnek, hogy másutt sem kolbászból van a kerítés. Nekik ezúton is köszönöm az aggódást és törődést, de egyrészt ezt magam is tudom, mert nem ma jöttem le a falvédőről, másrészt nem is szeretem a kolbászt (dehogynem, de ez nem egy gasztro-blog). A döntés mögött alapvetően és elsősorban nem anyagi megfontolások állnak. Az, amit magamban és családomban jónak, szépnek, fontosnak tartok, itthon nemigen számít értéknek, és nem elégséges a talpon maradáshoz. Valamiért úgy érzem, van egy tábla a homlokomon, amire ki van írva: "Naív vagyok, használj ki!" Én pedig szép lassan belefáradtam abba, hogy mindig kreatívnak kell lennem, a túlélésre kell játszanom, és végig kell gondolnom, hogy most éppen hol vagyok átverve. Ha mindenki szembe jön, akkor lehetséges, hogy nekem kell változtatnom - de legalábbis kitérnem.

Kitántorgás? Menekülés? Céltudatosság?
All in one - vagy all in?

Igen, all in one, mindez egyben. Kitántorgás, nagyjából úgy, ahogy a '29-33-as válság alatt/után másfélmillióan. Menekülés, mert nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ne vegyem észre, amikor már túl késő. Céltudatosság, mert így a gyerekeim talán nyitott, többnyelvű, magabiztos és öntudatos (akár mondhatnám: európai) polgárok lehetnek - legalábbis ehhez szeretnék nekik esélyt és indíttatást adni.

És persze all in, hiszen most minden zsetont betolok ebbe a játékba és felteszem erre a lapra: múltat, gyökereket, eredményeket, kapcsolatokat csakúgy, mint hitet, kitartást, bizakodást. Majd a mérleg megmutatja, melyik serpenyőben mi marad, és van-e, lehet-e egyensúly.

Hát gyomorgörcs van-e bennem mégis? Már hogy a bánatba' ne lenne... végülis 48 év: "nem térkép e táj", "ha én rózsa volnék", "lakást építs, ne gátat", "hajrá Egér", "tetszettek volna forradalmat csinálni", ... itt visszhangzik és kavarog minden bennem, ahogy majd néhány nap múlva a ferihegyi csarnokban fog visszhangzani: "Utolsó hívás: amsterdami utasainkat kérjük, fáradjanak a kijárathoz".

Biztos, hogy nem lesz könnyű, és biztosan lesznek magányos óráim, amikor további kérdéseket fogok feltenni magamnak, és fogalmam sincs, lesznek-e jó válaszok.

Mindenesetre én most elindulok.

<---------->

A végén még egy kérés, melyet személyes ismerőseimhez intézek. Tudom hogy egyébként is betartanátok, de ha valóban ismertek, tudjátok hogy elég paranoiás vagyok ahhoz, hogy meg is fogalmazzam:

Kedves olvasó!

Ha megtisztelsz azzal, hogy kommentet/véleményt írsz, kérlek azzal is tisztelj meg, hogy itt nem közölsz egyértelmű azonosításra alkalmas adatot, személyes információt, céget, nevet, címet. A Facebookon úgyis jelzem az új posztokat, na oda jöhet hideg-meleg :-)

Drága Barátaim, Ti mindannyian, akik ott voltatok!

Nem ezzel a bejegyzéssel akartam indítani a blogomat, de úgy érzem, mindenképp tartozom Nektek annyival, hogy legelőször is megköszönjem azt a hihetetlen élményt, a meglepetést, a meghatódottságot, az ajándékokat, és azt az igazi felhőtlen, sugárzó örömet, amelyet szereztetek nekem azzal, hogy eljöttetek felköszönteni (48, igen, máris) és ki tudja mennyi időre elbúcsúzni.

Mondtam már ott is, utána is: így még sokkal nehezebb lesz, ezzel a tudattal elmenni messzi vidékre, hogy ilyen sokan tartotok barátotoknak, éreztetitek a szeretetet, az összetartozást.

Hosszú időre szóló, lélekmelengető, meghatározó útravalót kaptam Tőletek.

Köszönöm.