Ez most itt a "senki földje": kint is vagyok, bent sem vagyok, "mindenhol jó, de a legjobb útközben". Így aztán kihasználtam a hétvégét, és felderítettem néhány kisvárost a környéken.
Aki a Facebookon vagy Iwiwen követ, már tudja, hova pakoltam fel a képeket, ezt itt most nem osztanám meg, viszont összefoglalom egy-két benyomásom.
A vasárnap nem vásárnap. "Vasárnap délután a város meghal egy kicsit", szinte minden zárva van, kivéve a vasúti büféket, benzinkutakat, meg néhány elszánt kis török és görög éttermet, forgalom azonban ott sincs. Így persze az ember tényleg kipihenheti magát, vagy tud családi programot szervezni.
Alapvetően az emberek láthatóan kívánják, hogy rend legyen körülöttük. Ez valamiféle belső igényesség szerintem, és mindenütt tetten érhető. A lakótelepi házak mögötti garázssoron egyformák az ajtók, nincs barakkváros-hangulat, nincsenek lepukkant roncsok, nincs szeméttelep. A vasútállomásokon egyértelmű a tájékoztatás, tisztaság van, látszik hogy figyelnek rá, sajátjuknak érzik, vagy legalábbis van személyzet, aki lelkiismeretesen takarít. Megérkezésemkor a falusi megállóhelyen épp a korlátokat festették újra. Az autók tiszták, ápoltak, a kiskertek szintén, a lakásokba bepillantva (bár ezt nem illik, de óhatatlan, hiszen alig használnak függönyt, és az ablak előtt mész el az utcán) szintén ez sugárzik.
Nagy fokú az egymás iránti bizalom, az adott szót komolyabban veszik, mint egy tízoldalas szerződést, és az egyszerűen is elintézhető dolgokat nem bonyolítják agyon. Úgy vettem át a bérelt autót, hogy meg sem nézték az útlevelemet, még csak egy papírt sem kellett aláírnom, kezembe nyomták a kulcsot, mondták, hogy iratok a kesztyűtartóban, és jó utat kívántak. Nyilván az van mögötte, hogy a bizalmat csak egyszer lehet eljátszani, akkor viszont akár örökre.
Holnap munkanap. Az első munkanapom egy külföldi cégnél, idegen országban. Izgulok, de nem úgy, ahogy gondolnátok: nem félelem ez, hanem inkább egy felfokozott várakozás. Annyi mindent kaptam már előre: támogatást, bátorítást, bizalmat, jó szót, és persze mindenféle műszaki segédeszközt is, ami a munkához kell (kocsit, laptopot, telefont, navigátort); én pedig szeretnék megfelelni annak a képnek, amit kialakítottak rólam. Részben ez is belső kényszer, részben pedig abszolút könyörtelen igazság: meg kell termelnem a kenyérre valót magamnak és családomnak.
Drukkoljatok. Én is drukkolok. :-)
